Negyvennyolcadik fejezet

Jákób megáldja Efraimot és Manassét

„És lőn ezek után, megmondák Józsefnek: ímé a te atyád beteg; és elvivé magával az ő két fiát Manassét és Efraimot.”
(1Móz 48:1)

Egy idős atya halálához közeledve, természetesen még látni kívánja gyermekeit és unokáit; hogy így nyugodalmasan szállhasson alá atyái sírjába; ne háborogjon a lelke leszármazottai miatt. Ezt az ősi vágyat teljesítik Jákób szolgái is, midőn értesítik Józsefet (és persze utána a többieket is) arról, hogy Izrael beteg, és halni készül. Így József kötelességének érzi odasietni gyermekeivel. Többnyire ez az az alkalom, amikor az utolsó szavak váltása igen értékes atyai áldással társul, amelyben nagy szerepet játszik Isten akaratán túl az egyéni jellem, és az atya meglátásai.

„És tudtára adák Jákóbnak, mondván: ímé a te fiad József hozzád jő; és összeszedé erejét Izráel, s felüle az ágyon.”
(1Móz 48:2)

Az egyik legnagyobb ősatya készül itt hagyni ivadékait. Illendő tehát, hogy szavain keresztül méltó hagyatékkal lássa el őket. Az ő ágyékából nemzet támad. A nemzetből egy igaz vallásgyakorlat, amelyből pedig a Mennyek Királyságát hívja életre a Teremtő. Nem mindegy hát, hogyan hagyja el bujdosásának földi színterét a történelmi személyiség. Nem is hazudtolja meg magát.

„És monda Jákób Józsefnek: a mindenható Isten megjelenék nékem Lúzban, a Kanaán földén, és megálda engem. És monda nékem: ímé én megszaporítlak, és megsokasítlak, és népek sokaságává teszlek téged, s ezt a földet te utánnad a te magodnak adom örök birtokul.”
(1Móz 48:3,4)

Jákób pontosan tudja, miért ment vissza Kánaánba, s onnan miért ment tovább Egyiptomba. Az életút előtte volt, a célt jól ismerte, és jól ismeri most is. Tudja, hogy a cél túlnő az ő földi életidején, és tovább kell azt származtatni azt a gyermekeire és unokáira, másod, sőt harmadíziglen. Elméjében már igen jól körvonalazódik az isteni terv; így áldása a következő módon hangzik, illetve családját a következő módon illeszti be ebbe a tervbe.

„Most tehát a te két fiad, a kik néked Égyiptom földén annakelőtte születtek, hogy én hozzád jöttem vala Égyiptomba, az enyéim; Efraim és Manasse, akár csak Rúben és Simeon, az enyéim lesznek. Ama szülötteid pedig, kiket ő utánok nemzettél, tiéid lésznek, és az ő bátyjaik nevéről neveztessenek az ő örökségökben. Mert mikor Mésopotámiából jövék, meghala mellettem Rákhel Kanaán földén, az úton, mikor még egy dűlőföldre valék Efratától, és eltemetém őt ott az Efratába (azaz Bethlehembe) vezető úton.”
(1Móz 48:5-7)

Érdekes szemléletmód. Elhunyt kedvesére gondol, amikor annak gyermekét nézi. Minthogy kettőnél többet nem szülhetett neki, úgy tekint tőle való unokáira, mintha azokat a szeretett kedvese szülte volna neki ajándékul. Másfelől ezek a feltámadt gyermek fiai. Mikor eltűnt, egyedül volt, mikor feltámadt, harmadmagával tette ezt. Így ha feltámadt, mind neki támadt fel.

„És meglátá Izráel a József fiait és monda: kicsodák ezek? József, pedig monda az ő atyjának: az én fiaim, kiket Isten itt adott nékem. és monda: hozd ide őket hozzám, hadd áldjam meg. Mert Izráelnek szemei meghomályosodának a vénség miatt, és nem láthat vala. Közel vivé tehát őket hozzá, ő, pedig megcsókolgatá és megölelgeté őket.”
(1Móz 48:8-10)

Az öreg szemekre jellemző, hogy meghomályosodnak. Ezzel szemben annál tisztábbá válik a belső látásuk, amelynek segítségével a szemek által látható dolgok mögé tekinthetnek. A testi hanyatlás közelebb viszi az embert a szellemi felfrissüléshez, az érzések és gondolatok egyre pontosabb átlátásához, és azok bölcs felhasználásához. A szellem legszembetűnőbb megnyilvánulása a cselekvés. Erre azonban az idős test egyre kevésbé képes. A cselekedetek mozgatórugói viszont a gondolatok. Így a cselekvés helyett a gondolatok egyszerűbb és lényegesen hatékonyabb megnyilvánulását célszerű ilyenkor alkalmazni. Ez pedig a szó. Minden gondolat egyik legősibb továbbítási módja a szó (a dallam, a zene régebbi; de itt ez már jó ideje nem alkalmazható). Így az ember minél bölcsebbé válik, annál inkább látja ennek a rendjét, s választja ezt. Ezzel a gondolatmenettel majd a János levele foglalkozik bővebben. De az emberi kapcsolatok legfontosabb eszköze is ez; Isten is elsősorban így közli gondolatait velünk. Sőt, első teremtésműve is a Szó. Az áldás is erre épül.

„És monda Izráel Józsefnek: nem gondoltam, hogy orczádat megláthassam, és íme, az Isten megengedte látnom magodat is.”
(1Móz 48:11)

Először is saját érzéseit tárja fel, hogy így bevezesse szavait, amelyekkel tanít. Hiszen e szavakból fog következni majd a többi mondanivaló is. Ebbe azonban már az elme, a logikus közlés, az ok-okozati összefüggések is szerepet kapnak. Így alakul ki a kettő harmonikus együttműködéséből a lelki közlés, az áldás.

„Akkor kivevé József azokat az ő atyjának térdei közül, és leborula arczczal a földre. És fogá József mindkettejöket, Efraimot jobbkezével Izráel balkeze felől; Manassét pedig balkezével Izráelnek jobbkeze felől és közel vivé őket hozzá. Izráel pedig kinyujtá az ő jobbkezét és rátevé Efraim fejére, pedig ő a kisebbik vala, az ő balkezét, pedig Manasse fejére. Tudva tevé így kezeit, mert az elsőszülött Manasse vala.”
(1Móz 48:12-14)

Jákób tudja, hogy annak idején az ő testvérbátyja helyett nyerte el az elsőszülöttségi jogot. Ezt az emléket felidézve, illetve a következményeit helyrebillentve dönt így, bízva abban, hogy József eredetileg az erre a célra előírt, elsőbbségi sorrend szerint helyezi elé unokáit. Sok más oka is van még e döntésének, de erről most nem nyitok vitalehetőséget. Ilyen helycserékkel a bibliai és egyéb népek történelmében is számtalanszor találkozunk, és számtalan ok idézi elő azokat. Nem mindig a jogosság, vagy a rátermettség okozza. Sok esetben olyan előrelátás, amelynek gyümölcse csak évek, esetleg évezredek múlva mutatkozik meg.

„És megáldá Józsefet s monda: az Isten, a kinek előtte jártak az én atyáim Ábrahám és Izsák; az Isten a ki gondomat viselte, a mióta vagyok, mind e napig: amaz Angyal, ki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e gyermekeket, és viseljék az én nevemet és az én atyáimnak, Ábrahámnak és Izsáknak nevét, és mint a halak szaporodjanak e földön.”
(1Móz 48:15,16)

Először közös áldással látja el őket az ősatya, és ehhez Istenre és őseire hivatkozik. segítségül hívja áldásához amaz angyalt is: a Szót. Az, hogy ő megóvta Jákóbot minden gonosztól, nem azt jelenti, hogy körülötte nem verte azok tábort ellene, és nem támadtak rá újra és újra. Hisz a szenvedései folyton felhívják a figyelmet a gonosz jelenlétére és munkásságára. Jehova angyala a belső ellenségtől óvta őt, attól, hogy ezekre a támadásokra ő gonoszul feleljen. Ma ezt úgy mondanánk, hogy a tökéletlen embert önmagától védte az Isteni szó a lelkiismereten keresztül. Nem azt kérjük Tőled, Istenünk, hogy vígy ki minket a világból, hanem, hogy óvj meg minket a gonosztól, amely a tagjainkba,, az elménkben tombol. Épp a gonosz világ teszi lehetővé számunkra, hogy felismerjük a belső énünk romlottságait; és az isteni szót felhasználva kitisztítsuk azt magunkból, hogy így alkalmassá váljunk Isten szolgálatára, illetve, hogy részt vehessünk a teremtés munkájában, amelyet értünk, nekünk adott.

„Látván pedig József, hogy az ő atyja jobbkezét Efraim fejére tevé, nem tetszék néki, és megfogá atyja kezét, hogy Efraim fejéről Manasse fejére tegye át. És monda József az ő atyjának: nem úgy atyám; mert ez az elsőszülött, ennek fejére tedd jobb kezedet. Nem akará pedig az atyja és monda: tudom fiam, tudom, ő is néppé lesz, ő is megnevekedik; de az ő öccse nálánál inkább megnevekedik, és az ő magja népek sokaságává lesz.”
(1Móz 48:17-19)

Íme, a helycsere, Jákób hatalmas mértékű előrelátása. Nem csak, hogy isteni ismerettel rendelkezik, de éppen ez a képessége teszi őt alkalmassá arra, hogy e gyermekek jellemét és eddigi életútját ismerve, hosszú távú, ám mégis pontos jövendölésbe bocsátkozzék. Aki ilyen mélyen magába szívta az isteni tudást, az alkalmassá válik erre. Ezt fogják alátámasztani a többi gyermekével kapcsolatos előrejelzései is. Mi is képesek vagyunk erre olyan mértékben, amennyire az Igazságot magunkévá tesszük. Ez a képesség természetesen nem tévesztendő össze a kisebb istenségek és szellemek által egyesekre ráruházott jóslási képességgel, amelyet vásári látványosságként csillogtatnak.

„És megáldá őket azon a napon, mondván: ha áld, téged említsen Izráel, mondván: AZ Isten téged olyanná tégyen mint Efraimot s Manassét. És Efraimot eleibe tevé Manassénak. És mondá Izráel Józsefnek: ímé én meghalok, de az Isten veletek lesz, és vissza visz titeket a ti atyáitok földére. Én pedig adok néked egy osztályrészt a te atyádfiainak része felett, melyet az Emoreustól vettem fegyveremmel és kézívemmel.”
(1Móz 48:20-22)

Izrael elméjében már körvonalazódik az a négyszázötven esztendővel későbbi, történelmi esemény, amelynek során majd Mózes népe elfoglalja Kánaán területét. E területből valójában már kettőt megvett: Makpelá mezejét a barlanggal – temetkezési helyül – illetve a Sekem városát körülvevő területet. Magát a várost fegyverrel vette meg Simeon és Júda által. Így ezt a részt már most József fiainak adja afelett, amit majd az akkori sorsvetés egyébként leszármazottainak juttat. Jóllehet tehát, hogy Izrael az elkövetkezendő időszak valós, háromdimenziós hosszát nem ismeri; de számára az idő az isteni terv megvalósításának egymás utáni fázisaiból tevődik össze, nem pedig a közbeni tavaszok számából.